A Felső kocsma lelke

Az alsóörsi Felső kocsma legendás alakjai, egyedülálló atmoszférája Rezeda Kázmér elbeszélésében a Magyar időkben.

Részlet a Magyar idők 2016.01.02 számából

Rezeda Kázmér útjai

Az alsóörsi Felső kocsma

A kocsmáknak lelkük van. Mindennek van lelke, ami fontos. Az a kocsma, amelyiknek nincsen lelke, nem kocsma, hanem ivó. És nem fontos. Rezeda Kázmérnak volt lelke, még így ezerötszáz esztendő elteltével is. A kocsmákat szenvedélyesen kutatta, különösen az után, hogy feltámadt, és attól félt, annyi mindenből kimaradt, hogy nem fogja bepótolni sohasem. Ez a félelemmel vegyes szenvedély vitte az alsóörsi Felső kocsmához is.
És lelket talált ott, egy kocsma lelkét.
Mindenekelőtt régi volt a kocsma pultja. Aztán ott volt az italok kérdése. Nos, az alsóörsi Felső kocsmában jó italokat mértek.
Először is ott vannak a borok. A Felső kocsmában egészen kiváló rozét mértek, a Varga pincészetből, és ez a kiváló rozé mindig ugyanolyan és mindig kiváló volt. A fehérbor is remek volt, helyi, alsóörsi bor, tiszta, sallangmentes, olyanféle, ami leginkább szőlőből van. A sörök terén sem volt semmi gond a Felső kocsmában, mindig friss a csapolás, a duruzsoló hűtőből pedig került mindig Staropramen is, barna sör is, egyéb is.
A legizgalmasabb pedig a töményfélék voltak. Olyasfajta tömények, amelyek rég eltűntek a világ kocsmáiból. Egy igazi, szakmai becsületére kicsit is kényes kocsmakutató nem élhette le úgy az életét, hogy nem zarándokolt el a Feslő kocsmába, a kihalt italok rezervátumába, ahol lehetett Hubertust kapni. Lehetett bobonmeggyet kapni. És kevertet is meg császárkörtét. Mindet, amiknek pusztulásáért oly sokan fohászkodtak, de itt mégis túlélték az átkokat. Mindig volt Becherovka megfelelő hőmérsékletű, sör mellé egészen kiváló, a keserű és az édeskés megváltás különös harmóniája. És ott volt a pult mögötti falon az ország egyik legjobb pálinkája is, a pannonhalmi pálinka, ráadásul majd minden fajtájával. A cserszegi fűszeres javallott belőle szívfájdalmak, vagy egyéb komolyabb gondolatok idejére. De mindez együtt sem lett volna elegendő, hogy a Felső kocsmának lelke legyen. Ehhez szükség volt még törzsvendégekre.
Törzsvendég volt Kiskörte, míg nemrégiben meg nem halt. Kiskörtét ivott kisfröccsel, és ez a szokása kölcsönözte nevét is, halálát is. Hozzá tartozott néma jelenlétével a Felső kocsma lelkéhez. Aki pedig még inkább hozzátartozik, az Miki bácsi.
Miki bácsi a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek meséjét meséli, világosító és fénymester volt a cirkusz és varieténél, meg sok színháznál, végül a veszprémi színházból ment nyugdíjba a Felső kocsmába, és mesél, mesél színházi életről és éjszakáról. Nem is mese az, hanem végtelenített vetítés. Rezeda Kázmér pedig olykor bement a Felső kocsmába, jegyet vett Miki bácsi mozijába. Miki bácsin kívül pedig Ilike volt a kocsma igazi lelke.
Ilike nem vendéglátós volt, mert nem LÁTTA a vendéget, amikor az betért véletlenül, ő vendégváró volt, aki VÁRTA a vendéget, és megtett mindent, hogy betérjen. Régen, úgy a kuruc kortól, ezt hívták „kocsmárosné arany virágnak”, és akkoriban minden kocsmának megvolt a lelke.
Ilike a megmásíthatatlan, örökkévaló bizonyosságként állt a pult mögött, és tudott mindent. Mert ha egyszer voltál nála, örökké tudta, mit iszol. Ilikénél készült zsíros deszka is, egyéb is. Gyakorta pedig a vendégek, egy-egy asztaltársaság úgy érkezett este, hogy hozták a vacsorát. Kosárban, tiszta fehér konyharuhával leterítve, olykor finom disznóságot, mindig házit, máskor főttet, pörköltet, vagy oldalast zsírjában. Úgy érezte magát az ember olyankor, mintha a régi Magyarországon lenne.
Úgy is volt ezzel Rezeda Kázmér, hogy muszáj lesz huzamosabb ideig itt tartózkodni. S ha majd egyszer, úgy ezerötszáz esztendő múlva elunja kicsit a földi világot, akkor beül majd a Felső kocsmába Alsóörsön, rendel egy rozéfröccsöt, egy cserszegi fűszerest a pannonhalmiból, kerít kicsike tepertőt, darab kolbászt, sódart, és abból a nagyon friss kenyérből is vagy két szeletet. És lesz roppanó zöldpaprika, erős, mint a hájderménkű, és Rezeda Kázmér ott fogja elkölteni utolsó vacsoráját. Ősz lesz, de még csiklandó, kóborló meleg a Felső kocsma teraszán. És késhegyére tűzi majd Rezeda Kázmér az utolsó falatot, és kalapja mellé tűzi a legutolsó, felejthetetlen pillanatot, és kiköltözik aztán a világ legszebb temetőjébe, az alsóörsi temetőbe, nyugodni egy kicsit.
Csak addig, ameddig érdemes lesz feltámadni újra. Ha érdemes lesz egyáltalán.

Forrás: Magyar idők 2016.01.02