Balaton Riviéra

Megtörtént megint, amit annyira imádok!  

Szuper, amikor valaki könnyedén felszalad a falra, és végigcsinálja.

De az igazi öröm számomra akkor jön el, amikor valaki remegő lábakkal indul neki. A fejében kavarognak a gondolatok:

"Meg tudom csinálni?"

"Gyenge vagyok hozzá?"

"Mi van, ha lezuhanok? Olyan félelmetes!"

"És ha előjön a tériszonyom? Ez olyan magas!"

De ott a cél. És ott a döntés:

"Győzni jöttem!"

Lépésről lépésre halad felfelé. Közben újabb gondolatok jönnek:

"Csak ne nézzek le… Hol a következő fogás?"

"Megtart a kötél? Inkább szorítom a sziklát."

"Fogy az erőm..."

Aztán pár jó szó lentről:

"Bal lábad kicsit jobbra, jobb kezed picivel feljebb!"

És újra egy lépés. Aztán még egy.

Már fárad a kéz. Alatta 10-12 méter, előtte csak 3-4 méter a csúcsig.

És akkor bekapcsol a harcos.

"Most már végigmegyek. Én győzök!"

Minden lelki harcot legyőzve felér – az utolsó méterek is megvannak!

Majd örömujjongás!  

Leér a földre, és még alig fogja fel, hogy ő megcsinálta.

Legyőzhetetlennek érzi magát – mert az is!

A határokat csak mi szabjuk saját magunknak.

Aztán visszanézi a képeket, újra és újra.

Nem hiszi el, hogy tényleg ő volt ott fenn.

Ez az érzés napokig elkíséri – és felejthetetlen.

Ez az a „szuperhős-mámor”, amit a legjobban szeretek látni rajtatok.  

És amiért igazán érdemes ezt csinálni.